Kórisme 3. rész: Korai évek

A meglévő készlettár… Na igen. Hogy kinek milyen a kis puttonya mire eljut az első lépcsőkig, amit aztán egy végeláthatatlan sor követ, az aljáról még nem látjuk mekkora lesz, mert egy jókora undok felhő takarja a többit. Nem látszik az sem, hogy meredekek-e a fokok, vagy játszi könnyedséggel lehet felszaladni rajtuk. Vannak a szerencsések, meg vagyunk mi többiek, akiknek aztán tényleg silány a készletgazdálkodás. Nem túl tág a paletta, amit használni lehet a lépcső mászásnál, és azok sem épp vidám előjelűek, szóval inkább visszacsúszunk hármat, mire kettőn felkapaszkodunk.

Ezt megelőző cikkeimben részletesen taglaltam a fogantatásomtól a 4D-s megelevenedésemen át az egész gyermekkoromon keresztülívelő traumasorozatot, amit rendületlenül cipeltem tovább különböző életszakaszaimon. Hol melléjük pakolva újabbakat, hol csak a jól beváltakon csámcsogtam és erősítgettem őket legjobb tudásom szerint. Ismételjük is át gyorsan mik is voltak ezek?

  • Ősbizalomhiány,(anya-gyermek egységélmény, biztonság hiánya), sürgető függetlenedési kényszer, elhagyatottság érzése, önbecsülés hiánya, önértékelési zavar, „önmagamért nem lehet szeretni”, kevés vagyok, rossz vagyok, nem érdemlem meg a szeretetet, megfelelési kényszer.

korisme3_3.jpg

A felsoroltak nagy százalékát az úgynevezett APA-SEB teszi ki, ami elég nagy szeletét érinti a női társadalomnak attól függetlenül, hogy nevén van-e nevezve, vagy sem.  Egy gyermek lelke 3 éves korára már egy komplett önképet alakít ki. Azzal, hogy az egyik szülő, távozik a mindennapjaiból saját magát kezdi hibáztatni és így állítja fel a téves önértékelését. Apu a válás után már csak kéthetente hétvégén vett részt az életemben, azt is hiányosan. A lelkem viszont úgy értelmezte ezt a mélyben, hogy tuti azért ment el és nincs itt, mert velem van a baj, kevés vagyok ahhoz, hogy büszke legyen rám. A programot ebben a formában emeli a lélek jogerőre, majd aktiválódik minden olyan helyzetben, ahol értékelni kell magunkat valahogy.

Ha szembe jön egy lehetőség egy jobb munkahelyre, kb. az első három másodpercen csapjuk tarkón magunkat azzal a felkiáltással, hogy kevés vagyok, úgysem tudom megcsinálni, meg a kollégák sem fognak elfogadni. Az agy pedig óriás cinkos üzemmódban még hatszáz kifogást gyárt sebtében, miért is nem lesz ez nekünk jó, és mindezt olyan két danos mester szintjén míveli, hogy a végén már isten akaratában megnyugodva, térünk vissza a megszokásba. Jól van az úgy, minek ugrálni, hülyeség volt egy percre is úgy gondolni, hogy elég lehetek egy újhoz, valami jobbhoz. Bár a meglévő helyen is csak úgy burjánzik bennünk a megfelelési kényszer, sokszor izzad a tenyerünk azért, hogy ki mit gondol rólunk, megbecsülés nem kíséri a munkánkat, kreatív ötleteinket is rendszerint hülyeségnek ítélik, plusz megkapjuk, hogy nem azért vagyunk itt, hogy gondolkodjunk. A másoknak való megfelelni akarásról szóló példabeszédekkel pedig számos lap tele van már írva életünk lapjain, amikor kétségbeesve mindenkinek próbáltunk a kedvére tenni, sokszor valódi énünknek ellentmondva, elveinket feladva csakis azért, hogy szeressenek.

De az én, ez irányú törekvéseim rendre hörögve fulladtak kútba, mert a vége mindig az lett, hogy olyan helyzetekbe kerültem, ahol a végső érzés mindig a programom már jól ismert, szívszaggató melódiája volt.

korisme3.jpg

Nálam ez már a korai években is megmutatkozott. Sokat csúfoltak vékony testalkatom miatt, szürreálisan meredő nyakamért, a fülem körméretéről és fejemtől számított állásszögéről, meg ne is beszéljünk. Idő kellett, amire beálltak az arányok, de mindez keservesen lassan.

Szóval a külcsín sem épp volt a legjobb barátom, sőt mindent meg is tett annak érdekében, hogy szenvedésem valóban lírai legyen. A szépeknek sokkal könnyebb volt, gondoltam én. Gyerekkoromban is úgy éreztem mindenemet oda kell adnom azért, hogy barátkozzanak velem. Szilárd meggyőződésem volt, hogy mindig tennem kell valamit ahhoz, hogy szeressenek, hisz önmagam ehhez kevés leszek. Sokszor adtam kölcsön a legszebb babámat, ruhámat, akármimet, egy tartós virágot hozó barátság reményében, vagy épp hoztam magam kellemetlen helyzetbe, hogy elég szórakoztató legyek. Persze a kölcsönadott dolgok ritkán kerültek vissza hozzám, mert visszakérni őket nem éreztem magam jogosultnak, vagy ha ez meg is történt szülői nyomás hatására, akkor az eredetire csak nyomokban emlékeztető állapotban láttam őket viszont, egy jó adag sértődés kíséretében, ami vicc, de nem tőlem származott. Nem mondanám, hogy nem hiányoztak a ruháim, a játékaim, könyveim, de mindig a magasztosabb eszme lebegett előttem, ha erről lemondok, akkor lesz barátom és én is tartozni fogok valahova.

A gyerekek is megérzik ki a gyengébb lelkületű és ki tenne meg mindent azért, hogy a közösséghez tartozzon, akár a „Közröhej tárgya” cím szégyenletes viselésének árán is. És bizony ki is használják ezt… teszik ezt persze tudattalanul csakis azért, hogy ebben a helyzetben újra visszaigazolást nyerjen a minta, miszerint nem vagyunk szerethetőek. Többször éktelenkedett rajtam is ez a titulus, vagy fordult ellenem igazi barát is, amiért a menőkhöz szóló tagságim regisztrációjának jogcímen képes voltam csúfolni őt, vagy valami szemétséget elkövetni a bandavezérek szórakoztatására. Mert akkor és csakis akkor lehetek a klán tagja. De a vége mindig az volt, hogy sehova sem tartoztam igazán, csak lövöldöztem az újabb és újabb bakokat. Az elfogadottság érzése pedig megfelelt egy Tiszavirág élettartamával.

korisme3_2.jpgA mélyben pedig nem is ezeknek az embereknek akarunk megfelelni, hanem elkeseredetten projektáljuk ki az alapbevésődésünket. De valójában szüleink figyelme kellene. Az ő elismerésük. Az ő büszkeségük. A velük való egység, a hozzájuk való odatartozás. Persze mindez nem a gondolataink színterén zajlódik. De, ha ezeket rögtön nem élhettük meg a legkorábbi szakaszunkban, úgy a lelkünk ezt az érzést nem ismeri, csak ennek a hiányát, és a hiánnyal járó fájdalmat, űrt, és ezeket jelöli ki a későbbi „komfortzónának”. Milyen paradox egy kifejezés… A hiány és a fájdalom lesz a lélek számára a biztonságos közeg, és minden cselekedetével, minden lépésével az ember lelke olyan helyzeteket, embereket  teremt és vonz, ami a biztonsági zóna atmoszférájának felel meg. Legalábbis egy darabig, amíg nem ismeri fel, hogy van élet azon kívül. Számomra is tartott 30 évig, mire igazán elkezdődhetett a VÁLTOZÁS. Ám az sem mindig kedves és tetszetős külsőbe bújik.

Ha még olvasnál a családállításról, kattints:

https://www.pillangoeffektus.hu/csaladallitas/

A bejegyzés trackback címe:

https://pillangoeffektus.blog.hu/api/trackback/id/tr5914775538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Változtatni akarok

Friss topikok