..avagy tudod, hogy mit miért csinálsz?

Napok óta gyűjtöm az anyagot ehhez a cikkhez, mert bár a téma nagyon mozgat, de egyszerűen nem akart egy egésszé összeállni a fejemben. Talán azért, mert ez alól nehéz kibújni, hiszen mindenkit érint.

Vajon felismerjük a különbséget a motiváltság és a megfelelési kényszer között?

Nézzük először kicsit szárazon, szakmailag:

A motiváció szó a latin eredetű movere igéből ered, melynek jelentése mozogni, mozgatni. A motiváció a pszichológiában gyűjtőfogalom, motívumokból épül fel és minden cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőt magában foglal. A motiváció meghatározza a szervezet aktivitásának mértékét, a viselkedés szervezettségét és hatékonyságát.

Ábrahám Maslow: Szükségleti hierarchia/ piramisa mindenképpen egy fontos alap a további fejtegetéshez.

Motiváció: Az emberi szervezet belsejében rejlik, amely szükségletet indukál. „Motivált vagyok, ha vágyat, igényt, kívánságot, vagy hiányt érzek”

5-féle szükséglet:

1.       Önmegvalósítási
2.       Esztétikai
3.       Kognitív
4.       Önértékelési/elismerés   
5.       Kötődési  
6.       Biztonsági       
7.       Biológiai       

Csontváry Koszka Tivadar: „Az általam igényelt legalacsonyabb szükségleteket kell először kielégíteni.”

Megfelelési kényszer: Nincs annyira egzakt definíciója, mint a motivációnak. Cserébe nehezebben is felismerhető, hiszen nagyrészt gyermekkorból hozzuk. Általános jellemzője, hogy bármit is ér el az egyén, sosem igazán elégedett a teljesítményével, és nehezen hiszi el, hogy ő értékes és szerethető kizárólag önmagáért.

..és helyben is vagyunk.

A kérdés a következő: Akkor most motivált vagyok vagy megfelelési kényszerem van? Hogy különböztethető ez meg? Egyáltalán szétválasztható?

A legegyszerűbb válasz, hogy a motiváció belső igény a megfelelési kényszer külső.

Viszont az a bibi az egésszel, hogy ami megfelelési kényszerből ered, azt nem egyszerű felismerni és rábökni, hogy „Nézd már, ezt a szüleim akarták nem is én!” vagy ami még tovább bonyolítja, hogy azt hiszem, hogy a szüleim ezt vagy azt várták el tőlem. Többségében észre sem vesszük, hogy nem azt tesszük, amit szeretnénk, hanem igyekszünk egy általunk vagy más által kitalált képnek megfelelni, aminek persze köze nincs a valósághoz és főleg nincs a saját szükségleteinkhez.

Nagyon jó példa erre az édesapámmal való kapcsolatom. 2 éves voltam, mikor egy nap nem jött haza többet, helyette a világ végére költözött, vagyis diszidált az akkori szóhasználatnak megfelelően. Kb 8-9 éves lehettem mikor legközelebb láttam, és rengeteg dolgot tudok felidézni, amiket az ő kedvéért tettem – mondom még egyszer, úgy hogy a világ másik felén élt, és fogalmam sem volt róla, hogy ő milyen ember is valójában. De én kicsi lányként, aztán kamaszként is jól kitaláltam magamnak, hogy és mint lehetnék az a szerethető kislány, akiért visszajön, vagy legalább elmondja, hogy szeret és büszke rám. Persze ezek nem voltak tudatosak akkor, de utóbb teljesen tiszta lett a kép. Az Ő szeretetéért szoktam le a körömrágásról (Az egyik legmenőbb műkörmös volt Melbourneben :) ), aztán pont ugyanezért jártam táncolni, sportolni, majd pont neki köszönhetően kezdtem el meditációval is foglalkozni. Mondhatjuk, hogy ezek mind jó hatással voltak az életemre, de igazából sosem az én örömömről szóltak, hanem a vágyról, hogy „Apa szeress!”. A terápiás önmunkámban elég hosszú volt az út, míg ezeket felgönygyölítettem, és a pláne az egészben, hogy ahogy nem akartam már neki megfelelni, hanem csak önmagam lenni, azt tenni, ami valóban belülről fakad, úgy lettünk jól egymással, úgy alakult ki a szeretet, és kötődés közöttünk. És a csavar, hogy ma is sportolok, meditálok, szerencsére nem szoktam vissza a körömrágásra :) , de mindez már belső igénnyé alakult, és nem ezek miatt várom, hogy szeressen.

Csak azért, hogy teljes legyen a kép, nézzünk rá kicsit a maximalizmusra is, hiszen az egyik legszembetűnőbb és talán a legkönyebben felismerhető jele a megfelelni vágyásnak. Önbizalomhiánynak is nevezhetnénk, meglepő igaz? A tökéletességre hajtó emberek folyamatosan vizsgáztatják, mérik magukat és saját önértékelésüket is a teljesítményüktől teszik függővé.

Vagyis nagyon leegyszerűsítve, azt „hiszik”, hogy önmagukért nem szerethetőek.

Ezért azonban nagy árat fizetnek, mert a 100% is éppen, hogy jó, és egy apró baki is a teljes bukással egyenlő. Bűntudat és szégyenérzet a kísérőjük, és nincs egy nyugodt pillanatuk sem. Hajlamosak ugyanezt a környezetüktől is elvárni, kifejezetten türelmetlenek és szeretnek kéretlen tanácsokat osztogatni.

Önbizalomhiánya gyakran abban is megmutatkozik, hogy legszívesebben mindent egyedül végezne, mert csak abban bízik, amit saját maga csinál.

Sablon vagy sem, ez is „csak” a szeretet hiányáról szól, a vágyról, hogy szeressék. Az az egész mozgatórugója, hogy ha ezt vagy azt elérem, megcsinálom, akkor jobban észrevesznek, megbecsülnek, szeretnek majd.

Talán a legijesztőbb az egészben az, hogy a saját ösztönös, spontán megérzéseket, reakciókat a társadalmi/szülői elvárásoknak megfelelően helyes viselkedés szabályai váltják fel. Aki ebben a cipőben jár, nagyon komoly önuralommal rendelkezik, esetenként merev, érzelmileg beszűkült, aki minden megnyilvánulását, érzelmi és ösztöntörekvését szigorú kordában igyekszik tartani. Így elfojtja saját vágyait, igazi örömöt ritkán vagy nagyon nehezen él meg. Ez pedig egyenes út a depresszióhoz, a betegségekhez és az emberi kapcsolatok megromlásához. 

Alakul a fejedben, hogy mit feszegetek?

Mert a kicsit hosszabb válasz a fenti kérdésre, azért már erősen körvonalazódik. ;) Ugorj vissza egy kicsit a Maslow piramishoz, az alsó négy szükséglet gyakorlatilag hiányállapotból fakad. Kifejezetten gyerekkorból hozott hiányállapotok ezek, leszámítva a fizikai szükségleteinket, bár sajnos ez is előfordulhat. Tehát, ha ezekkel küzdesz, ezek határozzák meg a döntéseidet, akkor sokkal valószínűbb, hogy megfelelni szeretnél, és nem igazán a belső/saját motivációd hajt előre. Két nagyon markáns esetben biztosan előfordulnak (de ezek nélkül is nagyon gyakoriak): ha az egyik esetleg mindkét szülő elérhetetlen volt pl válás; vagy akkor, amikor ugyan voltak szülők, de inkább csak fizikálisan voltak jelen a gyermek életében. Mindezt jól meg lehet spékelni azzal, amikor a gyerkőcön keresztül szeretné a szülő megélni önön vágyait.

Ha mindezeket az ember nem ismeri fel, akkor egy életen át élheti a szülei álmait, akkor is ha eljut a önmegvalósítás fokára a piramison, mert ugyan elér valamit, talán még a vállát is megveregeti, de boldog és elégedett sosem lesz.

Ezért érdemes figyelni magad, és fülön csípni, hogy akkor vajon ez a vágy a tiéd vagy sem? Teljesen hétköznapi dolgokra gondolj: munkahely, párkapcsolat, hobbi, sport. Úgy és azt éled, amire te vágysz? Ami téged motivál és nem csak valami felvett, megszokott helyzet, elvárás másoktól?

Azt gondolom a két fogalom nem igazán szétválasztható, de ha nagyon címkézni szeretnék, akkor azt mondanám, hogy a megfelelési kényszer a motiváció vadhajtása, avagy a mostoha gyereke.

..és hogy van e kiút? Mindig. Tanulj újra lazítani, játszani, figyeld, mi okoz valóban örömöt, hol vagy te egy történésben, hol a te egyensúlyod, és főleg, hogy hova húz a szíved.

 Ha olvasnál még a családállításról, kattints:

https://www.pillangoeffektus.hu/csaladallitas/