Mint a személyiségünk ez is egy nagyon egyedi tulajdonságunk. Más és más időre van szüksége mindenkinek arra, hogy elvégezzen egy feladatot, vagy feldolgozzon egy eseményt az életében. Nagyon különbözőek vagyunk e tekintetben, viszont vannak nagyon hasonló vonásaink is, én leginkább ezekről szeretnék írni.

Nem rég volt egy saját élményem egy családállítás alkalmával. Segítő voltam, tehát „szerepet” kaptam az állítás során. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy még a jó dolgok észrevétele is a saját ritmusunk szerint kell, hogy megvalósuljon. Amennyiben nem ez történik, nem tudunk igazából örülni semminek, még a jónak sem, mert úgy érezzük kényszer hatása alatt vagyunk. Hogy már megint külső hatásra haladunk, pedig nekünk még kellene idő.

Viszont szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy előszeretettel keverjük össze a halogatást, a lustaságot, a kifogásgyártást és a komfort zónákban lévő képzelt kényelmet a saját ritmusunkkal. Ehhez ráadásul még azt is tapasztalom, hogy valóban igaz az, hogy „amíg nem fáj eléggé, nem változtatunk” – pedig valójában sokkal előbb tisztában vagyunk azzal, hogy cselekednünk kellene és azzal is, hogy mit kellene tennünk.

A saját ritmusunk tőlünk függ, ha hiszed, ha nem attól, hogy mekkora benned az elszántság, az akarat. Abban a pillanatban, ha tudatosítod magadban, hogy az adott helyzetben, szituációban nem vagy boldog, és ahhoz, hogy ez változzon tenni kell, máris nem tehetetlen áldozatként vergődsz, hanem cselekvőként veszel részt. Minden helyzetben lehetsz cselekvő, maximum nem akarsz az lenni.

Bert Hellinger, azt mondja, hogy a boldogtalanságról nehezebben mondunk le, és engedjük el, mint a boldogságunkat. Ezt úgy is megfogalmazhatom, hogy a boldogtalanságunkat sokkal jobban ismerjük, az a komfort zónánkon belül van. Azért ez elég rosszul hangzik, ugye? De tény, hogy ezt tudjuk a legjobban kezelni, erre fejlesztünk eszköztárat, erre tanulunk mintákat, és ezekkel bánunk a legjobban. Ami a komfort zónán kívül esik, az ijesztő, félelmetes, nagyon sok energiát igényel, és bizonytalan. Így maradunk a biztos rosszban, hiszen ismerjük,  még akkor is ha közben boldogtalanok és szomorúak maradunk.

Aztán eljön egy pont, - ez a pont rajtunk is múlik - de természetesen megvárhatjuk azt is, hogy az életünk alkotó elemeire essen szét, és azért kezdjünk el cselekedni, mert a fájdalom és boldogtalanság már elviselhetetlen. De ha már felismertél mintákat, feladatokat, akkor érdemes a tettek mezejére lépni, és nem halogatni, kifogást keresni, mert a helyzeted csak egyre rosszabb lesz. Azt is mondhatnám, hogy a saját határaidat léped át, igen Te magad változtatsz a ritmusodon, azért mert Te úgy akarod.

Azért van jó hír is, abban a pillanatban, hogy hajlandó vagy lépéseket tenni önmagadért, és kilépsz a komfort zónádból, azonnal észreveszed, hogy amitől féltél, amit halogattál, az se nem félelmetes, se nem rossz. Általában felszabadító és örömteli, és meglepően egyszerű megoldásokat tartogat a szenvedéshez és stresszhez képest.

Azt gondolom, hogy míg segítővé váltam ez volt a legfontosabb lecke számomra, hogy nem érdemes megmagyarázni magamnak, hogy a számomra kényelmetlen helyzet elviselése az én valódi ritmusom. Ez nem igaz, az hogy milyen gyorsan reagálunk és változtatunk egy számunkra kellemetlen szituáción csak rajtunk múlik, és saját tapasztalatból is tudom, hogy ez az idő csökkenthető. Olyan, mint egy izom, edzhető. Nem azt mondom, hogy ez mindig egyszerű, és természetes, hogy vannak helyzetek, ahol nekem is több időre van szükségem, de igyekszem fülön csípni azt a legkorábbi pillanatot, amikor már tudok cselekedni. Akkor is, ha nehezek az első lépések, de a biztos tudás, hogy a komfort zónámon kívül minden szebb már bátorságot ad. Így ha elő is fordul, hogy lehuppanok, és hagyom, hogy fájjon, már nagyon hamar tovább lépek.

Ezért csak biztatni tudlak, hogy ne sajnáld magad időtlen időkig, sehova sem vezet, és ez nem is ritmus, csak helyben topogás. Hanem légy tudatos, figyelj a belső hangra és ha olykor össze is kell szorítani a fogad a következő lépésért, tedd meg – minden egyes újabb lépésért hihetetlenül büszke leszel magadra! Legyél is!

A legdöbbenetesebb felfedezés pedig az lesz mikor visszanézel, hogy „jéé, ez előbb is ment volna” - csak elhitetted magaddal, hogy még nem vagy kész. Az egónk nem szereti a változást. Zseniálisak az önbecsapó mechanizmusaink, ezt aztán mindenki tökélyre fejleszti. Gondold csak végig, hogy bármit meg tudsz magadnak magyarázni, ha igazán akarod, és abban a pillanatban, hogy adott dolog változik – akár 10 percen belül – már az ellenkezőjét is alá tudod támasztani egy rakat érvvel.

Szóval az egónk előszeretettel akadályoz minket a haladásban, és elhiteti velünk, hogy rengeteg időre van szükségünk egy változáshoz. Ha hiszünk neki, és halogatunk, kifogásokat keresünk, akkor ez így is van, de megtehetjük azt is, hogy szisztematikusan napról napra kitűzünk apró lépéseket, célokat és meg is csináljuk azokat.

A lényeg mindig az, hogy tudjuk a dolgok rajtunk múlnak és mindenki csak annyi feladatot, nehézséget kap, amennyit képes megoldani, és kizárólag mi döntjük el, hogy mindezt mennyi idő alatt tesszük.

Egyetlen kérdést minden ilyen esetben érdemes feltenni: Mikor akarsz boldog lenni?